TÖRTÉNELMI VISSZATEKINTÉS
Az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet Lelkigondozó Szolgálatának művelődési intézménye

I. A Bornemisza Péter Társaság alapítói
II. Ki volt Bornemisza Péter?
III. "A kölcsönös bizalom jegyében"

- beszélgetés Szépfalusi Istvánnal az Ausztriai Magyar Evangélikus Gyülekezet, a Magyar Lelkigondozó Szolgálat és a Bornemisza Péter Társaság történetér
ől. (1994 december)
IV. Fényképtár

 

I.) A Bornemisza Péter Társaság alapítói

 


(1932-2000)

MMag. Szépfalusi István, evangélikus lelkész és egyetemi tanár, a Magyar Lelkigondozó Szolgálat vezet
ője és a Bornemisza Péter Társaság alapító titkára

(1935-2004)
Mag. Szépfalusi-Wanner Márta, műfordító és törvényszéki tolmács

 


Az alapítás évében


II. ) Ki volt Bornemisza Péter?

BORNEMISZA PÉTER

1541-ben, Szolimán szultán hódító dicsőségének évtizedeiben a törökök kardcsapás nélkül, csellel elfoglalták Budát s vele együtt környékét is, így a szemközti. Pest városát. Ütközet, ostrom nem volt, de a szpáhik és janicsárok, ha már bent voltak, végigfosztogatták a két várost, s aki rejtegetni próbálta előlük vagyonát, azt teketória nélkül megölték. Így esett áldozatul a tömegrablásnak egy Bornemisza nevű gazdag pesti polgárcsalád, amelynek tagjai közül csupán egy hatesztendős fiú maradt életben. Ezt a Pétert a szomszédoknak vagy atyafiaknak sikerült kimenekíteniök, s amikor az általános rémület enyhültekor alkalom kínálkozott, a hódoltságból máshová menekülők magukkal vitték, és eljuttatták a Felső-Tisza vidékén élő távolabbi rokonaihoz. Az elárvult, minden örökségéből kifosztott gyerek azután ide-oda hányódott különböző felvidéki udvarházakban, ahol korai eszmélődésétől kezdve tudomásul vehette a Habsburg-párt és az erdélyi János-párt családokat is szétfeszítő viszályát, a három részre szakadt haza gondjait, szorongásait és feszültségeit s a lelkeket még ennél is jobban felkavaró hitvitákat pápisták és lutheránusok között. (A harcosabban és radikálisabban protestáns kálvinisták csak valamivel később léptek a színtérre, amikor a kamaszfővel magát lutheri tanokkal mindhalálig eljegyző Bornemisza Péter már papja, majd főpapja volt a hazai lutheranizmusnak.)

A gyorsan fejlődő, műveltségre szomjas ifjút pártolta a módos rokonság, iskolákba járhatott. Kassai diákként érett ifjúvá. Kassa pedig nemcsak gazdag és jó tanulási lehetőséget kínáló város volt, de tűzfészke is a pártviszályoknak, a hitvitáknak, ahol a diákság is kivette részét a közéletből. Bornemisza Péter egy politikus diákcsínyen alaposan pórul járt. Angyalnak öltözve elrejtőzött a Habsburg-párti katolikus várkapitány kemencéje mögött, hogy megijessze a lutheránusokkal szakadatlanul kellemetlenkedő főtisztet és családját. De rajtavesztett, és a várkapitány börtönbe csukatta. Igaz, hamarosan megszökött, de nem maradhatott többé Kassán. Tizennyolc éves volt, nekiindult a vakvilágnak. Három évig rejtőzködött lutheránus otthonokban. Tanult, ahol tanulhatott, olvasott, ahol olvashatott... és verseket írt. Főleg persze vallásos énekeket. De annyit tapasztalt már, hogy az istenes szövegekbe is bejutott, gyakran nem is kevés, a társadalomkritikából: népnyúzó urakról, országot herdáló hatalmasokról. Huszonegy éves korában azután elhatározta, hogy külföldre megy még többet tanulni. Ekkor írta ,,Siralmas énnékem..." kezdetű búcsúversét. Ez a mindössze tizennyolc soros költemény, amelyben háromsoronként tér vissza a refrén: ,,Vajjon, s mikor lészen jó Budán lakásom", a Balassi Bálint előtti egész magyar költészet legszebb, legjobb, legművészibb költői alkotása. (Nem hinném, hogy ezt bárki kétségbe vonná.) Aki ilyen tökéletes formai biztonsággal képes ilyen tömör és négy évszázad múltán is szívszorongató verset írni, az nem kezdő, amögött nemcsak író-költő tehetség, de nagy verselési gyakorlat is áll. Holott Bornemiszának sem azelőttről, sem azutánról nem ismerjük több világi tárgyú költeményét. Pedig sok mindent írhatott már eddig is, és nyugat felé tartván, ahogy végigbolyongta Magyarországot, nyilván mutogatta is műveit, mert a tehetségeseket gyámolítani kész reneszánsz urak nem zárkóztak el és továbbsegítették. Nem is kerülhette el Sárvárt, a legreneszánszabb magyar műveltségpártfogó, Nádasdy Tamás otthonát. Nádasdynak pedig édes mindegy volt, hogy a nála tisztelgő deákember miféle hittételeket vall, melyik párt oldalán áll (ő maga fensőbbségesen váltogatta vallását is, pártállását is, ott volt első tekintély, ahová állt, s mindig oda állt, ahol úgy vélte éppen, eredményesebben lehet védeni a közös hazát). Nádasdynak az volt a fontos, hogy pártfogoltja tehetséges legyen. És ha ott akart élni, az ő közelében, méltó munkákkal látta el; ha tanulni kívánt külföldi egyetemeken, pénzzel és hatékony ajánlásokkal segítette.

Nádasdy bizonnyal ismerte a Búcsúéneket is, meg a többit is, amelyet mi már nem ismerünk. Ő is és irodalomkedvelő tiszttartója, Perneszich György patrónusul állt a fiatal poéta mögé. Lehetővé tették, hogy oda menjen egyetemre, ahová csak kíván. Így jutott el Bornemisza Péter előbb az itáliai Padova szabad szellemű főiskolájára, ahol megismerte a kor akkor modern reneszánsz irodalmát, majd a németországi Wittenbergbe, a lutheralizmus tudományos főfészkébe, ahol ugyanúgy Melanchton tanítványa lett, mint nem sokkal előbb Sylvester János. Itáliai világi tudnivalókban és németországi teológiában megerősödve érkezett Bécsbe, ahol a nagy hírű Georgius Tanner professzor tanította a görög nyelvet és irodalmat, diákjaiba oltván mindenekelőtt Szophoklész tragédiáinak ismeretét és szeretetét. Tanner ismertette meg Bornemiszával az Élektra témáját. S az immár latinul, németül, olaszul és görögül jól tudó huszonhárom éves író-költő megteremtette a magyar nyelvű reneszánsz irodalom legkitűnőbb alkotását, a Tragoedia magyar nyelven című drámát, amelynek a mi századunkban Móricz Zsigmond - aki átdolgozta - adta a Magyar Élektra címet, és egészen a Bánk bánig az összehasonlíthatatlanul legjobb magyar dráma: manapság is színpadjaink egyik leghatásosabb műsordarabja. Bornemisza Élektra-tragédiája ugyanúgy nem fordítása a szophoklészi példának, mint ahogy a francia Racine Iphigéniája sem fordítása euripidészi mintaképének, vagy századunkban Anouilh Antigonéja sem fordítása Szophoklész Antigonéjának. A görög nagy klasszikusok drámáit minden kor újra elmondhatja magának, kifejezve általuk a maguk korának és körének eszmevilágát. Bornemisza Élektrája jellegzetesen magyar-reneszánsz-protestáns, akkor aktuális, erős társadalomkritikájú irodalmi remekmű. Nem tudjuk, hogy akkor előadták-e. De megjelent könyv alakban, s előszava és utószava egy igen tudatos, magas művészi igényű íróra vall. Ha Bornemisza csak a Búcsúéneket és az Élektrát írta volna, akkor is irodalmi főalakja volna a magyar reneszánsznak Balassi felléptéig. De Balassi irodalmi fejlődése is elválaszthatatlan Bornemiszától. Hiszen a későbbi években Bornemisza már nagy képzettségű lutheránus lelkipásztorként a Balassiak zólyomi várának házi prédikátora és a Balassi fiúk házitanítója: ő nevelte Balassi Bálintot művelt reneszánsz emberré, ő tanította költészetre, ő formálta ki a század lángelméjében a kor világszínvonalú magyar poétáját. És ott, a Balassiak otthonában vette tudomásul és értette meg azt a nagyvonalú közéleti jellemtelenséget, amelynek típuspéldája volt a mindig sikeresen gátlástalan, látványosan köpönyegforgató és szakadatlanul gazdagodó, hatalmasodó Balassi Menyhárt báró (a költő nagybátyja). A Balassi Menyhárt árultatásáról szóló komédia a szerző megnevezése nélkül jelent meg. Ténybeli bizonyítékunk nincs, de nem írhatta más, csakis Bornemisza Péter. A mű nyelvezete is reá vall, a témát sem ismerhette más ilyen jól, és főleg: ilyen jól drámát írni akkor senki sem tudott széles Magyarországon.

Micsoda pompás kezdete egy nagy drámairodalomnak az Élektra-tragédia és a Balassi-komédia. Semmivel sincs mögötte a kor angol vagy francia drámájának. Csakhogy Bornemisza angol kortársai után jött Shakespeare, francia kortársai után jött Corneille, Racine és Moliére... Magyarországon Bornemisza után pedig csak törökök jöttek: kétszáz évig hadszíntér volt az ország; a királyi udvar külföldön volt, idegen nyelvű volt, és még magyar híveivel is ellenséges érzelmű. Bornemisza korszerűen nagyszerű kezdet, amelyre semmi sem következett. Ő maga sem írt több drámát, nem írt világi költeményeket. Prédikátor volt, népnevelő volt, olykor még nyomdász is volt. Prédikációi stilisztikai remekművek, tele olyan példázatokkal, amelyekből pompás novellák is lehettek volna. Gyakorta beszél magamagáról, emlékeiről, kalandjairól s . ezek nemegyszer oly szemléletesen megragadóak, akárcsak Szent Ágoston vagy Rousseau vallomásai. Kései vallásos költeményeiben ott bujkál egy kitűnő világi költő, aki már nem akart lenni. De azért az Énekecske gyermekek rengetésére olyan bölcsődal, amely méltó folytatása az ifjúkori Búcsúéneknek. És van egy prózai műve: az Ördögi kísértetek. Ámbár ezt is prédikációs könyveihez csatolta, célzata is részben vallásos léleknevelés volt, de mégis világi mű: a kor úri világának példázatokkal teljes - és szépirodalmi módon olvasmányos - kritikája. Legkorábbi szépprózánk kiemelkedő remeke.

Az élete nem volt hosszú, mindössze negyvenkilenc esztendőre terjed. A reneszánsz értelmiségi és a nem alkuvó protestáns prédikátor egyesült benne. Kalandosság, nyughatatlanság, gyakorta üldöztetés, máskor nagyrabecsülés, szakadatlan tanulás és tanítás tüzében lángolt el. Megjárta a börtönöket, és volt vallásának püspöke (superintendense) is. Szolgálni akarta az igaznak vallott eszmét, a veszélyekben égő hazát, a rászoruló embereket. És közben igazi, vérbeli író és költő volt. Ma is gyönyörűséges olvasmányokat írt. És tanítványa, a mindiglen is élő Balassi Bálint mellett ő az egyetlen abból a századból, aki legalábbis Búcsúénekével és Élektra-tragédiájával számunkra is nem múló hatású, élő szerző maradt.

Itt olvasható Bornemisza Péter összes költeménye:
http://www.mek.iif.hu/porta/szint/human/szepirod/magyar/bornemis/


Bejegyzés a Bécsi Császári Könyvtár naplójába:
Bornemisza Péter neve, a kor szokásához híven, latinul


Imakönyv a Bornemisza Péter idejéből


Bornemisza Péter: Magyar Élektra

III. A kölcsönös bizalom jegyében

Szépfalusi Istvánnal beszélget Kászoni Zoltán

Jövőre lesz negyvenedik évfordulója annak, hogy 1955. május 15-én a bécsi Belvedere Palotában az Egyesült Államok, Nagy-Britannia, Franciaország, valamint a Szovjetunió külügyminiszterei aláírták az osztrák államszerződést, amely abban az évben, július 27-én életbe is lépett. Az önálló Ausztria létrehozásán s minden ezzel összefüggő, alapvető fontosságú következményen túl, ennek bizonyára számos, a közvélemény által alig ismert hatása is volt. így például az, hogy Magyarországon ekkortájt ötven, osztrák állampolgárként született vagy gyermekéveiben azzá vált személynek engedélyezték a hazatelepülést. Köztük volt az ifjú Szépfalusi István is...

De más évfordulót is hoz az 1995-ös év. Ugyanis épp harmincöt esztendeje annak, hogy Bécsben megalakult a Bornemisza Péter Társaság, amelynek Szépfalusi István alapító titkára volt, s titkára maradt e harmincöt év során, mindmáig. Tulajdonképpen a Bornemisza Péter Társaság harmincötödik jubileuma az az esemény, amely e kötet megjelentetésére késztette a társaságot, s ennek kapcsán beszélgetünk mi is.

- Kedves Szépfalusi István, hadd kezdjük a "kimaradt" öt esztendővel, vagyis azokkal az évekkel, amikor Ön már Ausztriában élt, de még nem alakult meg a társaság.

- Édesanyám, még a múlt században Bécsben született cseh állampolgár, 1948 táján került a Magyarországon élő osztrák származásúak listájára. Visszahonosítása után ez rám is vonatkozott, ennek ellenére kiutazásunk megvalósulására hét évet kellett várnunk. Az
Osztrák Államszerződés hozott megoldást, pontosabban, ahogy ezt annak idején Budapesten hivatalosan fogalmazták, "a Szovjetunió kezdeményezésére létrejött" békekötés. Természetesen előzőleg Bécsben élő rokonainknak rengeteget kellett instanciázniuk az itteni
kancelláriában. Végül is, lelkésszé avatásom után három nappal, indulhattunk. Édesanyám, aki mindent intézett - én munkahelyemen, az egyházban, titkoltam a hivatalos esélyt -, hozott engem magával, én meg hoztam a macskánkat.

- Hogyan alakult idekint a sorsa?

- Végig kellett látogatnom a családot: a cipészt, a szabót, a kereskedőt, a főorvost, a "schramlis" zenészt. Ekkor szerzett élményeim önvizsgálatra késztettek: ki vagyok, mi vagyok, hová is tartozom? Ezt a vívódásos időszakot ez év tavaszán meg is írtam. Első
bécsi évem naplószerű leírását rögzítettem Pótszigorlat című kötetem folytatásaként.

- Hány éves volt akkor?

- A huszonhármat töltöttem be.

- S mikor állt munkába és hogyan?

- Bécsben, 1956 januárjában egyházam nemzetközi menekültszervezete, a Lutheran World Federation (rövidítve LWF, magyarul: Evangélikus Világszövetség) alkalmazott. Előbb hivatalsegéd, később kivándorlási íveket kitöltő tolmács voltam. Ebben a minőségemben kerültem kapcsolatba a menekültekkel. Egyszer ki is küldtek a tizenegyedik kerületi menekülttáborba. Haidelstraße 2 volt akkor a címe. Ettől kezdve rendszeresen látogattam a tábort.

- Hogyan került teológiai pályára? Volt ennek hagyománya a családban?

- Nagyszüleim mindkét ágon munkásemberek voltak. Patkolókovács anyai nagyapám Budweisból települt át az 1870-es években Welsbe, munkát keresve. Bécsben, Ottakringben, ismerkedett meg ugyancsak cseh nagyanyámmal. Itt alapított műhelyt, majd vett később olcsón házat, az elsőt, amely az egykori pestistemetőre épült. Apai nagyapám Budapesten született, de 1842 és 1849 között Bécsben volt aranyművestanonc. Mesterremekének elfogadása után visszatért Budapestre, és 1852-ben műhelyt alapított. Ebben nevelkedtem, ebben laktam a világháború tragédiája után, 1945-től eljövetelünkig.

A fordulat évében, 1948-ban, amikor ékszerészsegéd-vizsgát tettem, határoztam el: lelkész leszek. Családom anyai ágon megkísérelt ettől a pályától eltéríteni.

A családomban tapasztalt, bécsi cseh és osztrák gyökerekre támaszkodó kegyesség nem elégített ki. Elbizonytalanodtam. Megtudtam, hogy 1948 után, a hidegháborús időszakban, magyarországi egyházunkból egyetlenegy lelkész sem jött Nyugatra, akinek ne lett volna - az osztrákok véleménye szerint - politikai megbízatása. így én is gyanús voltam, kezdetben megfigyelés alatt álltam.

- Volt Önnek olyan érzése, hogy eljött valahonnan, hogy elhagyta hazáját, vagy inkább úgy érezte, valahová, pontosabban hazajött?

- Szüleim már néhány hónapos koromban elhoztak Bécsbe. Több nyarat töltöttünk Alsó-Ausztriában, 1938-ig. Persze hogy otthon voltunk nagyanyám házában. Abban a családi házban, ahol jelenleg fiaim laknak, hét szoba volt, de nagyanyámon kívül azt még négy
lakó lakta. így nekünk három szoba jutott, de így is megvolt az a jó érzés, hogy nem mi laktunk más házában, hanem nekünk voltak bérlőink. Az új helyzet csak lassan tudatosodott bennem. A bemutatkozó családi látogatások megszégyenítően kedvesen zajlottak le, de állandóan azt az érzést fokozták bennem, hogy más vagyok, mint ők, illetve nem vagyok olyan, amilyennek szeretnének látni.

Ebben a helyzetben jelentkezett a lelkiismeret-furdalásnak valamilyen egészen sajátos érzése. Az tudniillik, hogy cserbenhagytam magyarországi barátaimat, iskolatársaimat. Osztrák állampolgár voltam ugyan Budapesten, de azért huszonhárom év Budapesthez kötött. Jól beszéltem németül, értettem a bécsi dialektust, tulajdonképpen ez az anyanyelvem, sorsom mégis "ahhoz", nem "ehhez" a néphez és országhoz kötött.

Hasonló érzések az ötvenes évek végén, a hatvanas évek elején újra jelentkeztek, amikor az volt a kérdés - most már többünké -, hogyan lehetne megtartani azt a magyarságot, elsődlegesen a bécsi magyar gyülekezetet, ami körülöttem kialakult.

- Mit jelentett a magyar forradalom lelkigondozó munkájában?

- A dél-burgenlandi Kukmérban voltam segédlelkész 1956 nyarán. Az egész németújvári járás hozzám tartozott. Püspöki hivatalom 1956 októberében Bécsbe hívatott; segélyszállítmányokkal háromszor voltam Magyarországon, majd 1956. november 5-én azonnali hatállyal kineveztek menekültgondozó lelkésznek. Minden gyakorlati felkészültség nélkül fogtam ahhoz a munkához, amely a továbbiakban, mindmáig meghatározta életemet.
Idegesítő mozzanatok sajnos hamarosan jelentkeztek. Ugyanis már akkor azt hangoztatták, hogy a magyar menekültgondozás ideiglenes, s mi csupán arra vagyunk hivatottak, hogy átvezessük a magyarokat az osztrákok közé, bevezessük őket a lakóhelyük szerint illetékes, területi osztrák gyülekezetbe. Nem kívánatos tehát, hogy hosszabb távon magyar protestáns menekültekből egyházi csoportosulások jöjjenek létre.

- Ön ezt nyilván másként gondolta.

- Ezt többen gondoltuk másként. Kiváltságos helyzetben voltam, mert a tárgyalások alatt német beszédemből nem derült ki, hogy magyar vagyok. Vagyis osztrák voltam, és "osztrák" színekben, az osztrákok soraiban, németül lehettem magyar. Kezdetben rendkívül örültem annak, hogy hasonló módon gondolkodó magyarországi svábokkal, népi németekkel is találkoztam Bécsben. Ugyanakkor a beszélgetőtársaim olyan magyarországi népi német evangélikusok voltak - tulajdonképpen ilyen volt az egész akkori osztrák egyházvezetőség -, akik 1945-ben Jugoszláviából kényszerültek eljönni. Ők az oroszok elől menekültek, én viszont senki elől sem menekültem. Koromnál fogva nekem nem voltak olyan félelmeim az oroszokkal szemben, mint nekik lehetett a múltjuk miatt. Családunknak 1945 - annak ellenére, hogy az a nemzet számára összeomlás volt, s természetesen minket is kiraboltak, lakásunk leégett, üzletünk odalett, édesapám meghalt, vagyis ott álltunk minden nélkül -, nem jelentett személyes, politikai veszélyeztetettséget. Tehát naponta más élményű, múltú emberekkel kellett tárgyalnom, egyre inkább ausztriai magyarként. Valamennyien beszéltek vagy legalábbis értettek magyarul. Megvolt bennük a készség, hogy meghallgassanak, talán kissé maguk közé tartozónak tekintettek. Emlékszem May püspökre, aki egyszer elsírta magát, amikor átbeszéltük az 1956 vízkeresztjére írott vizsgaprédikációmat. Tíz éve nem járt, nem járhatott ugyanis a szülei sírjánál, szeretteinél Celjében.

- Amikor 1987-ben megismertem Önt, hasonló vágyódást véltem felfedezni a hangjában Budapest, a fasori gimnázium iránt. Ebben, gondolom, az is szerepet játszott, hogy akkoriban persona non grata volt Magyarországon. Mikor és miért történt ez?

- Amit vágyódásnak érzett, az akkor már a magyarság keletközép-európai mivoltának, ausztriai magyar identitásának tudatos vállalásából fakadt. Akkor már megjelent szociográfiámban az a fejezetcím, hogy vállalás, akkor már nyilatkoztunk a kettős kötődésről, s akkor már másokat is igyekeztünk ebbe az irányba befolyásolni, "megfertőzni". Illyés Gyula mondta egyszer Keresztury Dezsőnek, hogy menjen el Bécsbe, ismerje meg azt a "szent őrültet". Rólam beszéltek. Keresztury el is jött, s csak hajnaltájt ment el tőlünk. A 40. PEN-kongresszus alkalmával együtt látogattak meg Illyés Gyulával, aki többször is járt nálunk. Igaz, 1956 és 1987 között nem tehettem be a lábamat Magyarországra. A kitiltás kezdeti körülményeit akkor tudtam meg, amikor néhányszor hívattak az osztrák püspöki hivatalba, mondván, valakik feljelentettek, veszélyben van a bécsi magyar lelkészi állásom, mivel tevékenységem gátolja az osztrák-magyar együttműködés kibontakozását.

Hasonlóképpen vélekedett Magyarországon - ma már tudjuk, egyházi sugallatra, csupán az bizonytalan, hogy ez magyarországi avagy magyar határon túli tanácsra történt-e - az Állami Egyházügyi Hivatal is. A nyolcvanas években aztán olyan hírek is érkeztek, hogy a magyar művelődésügyi tárca már értékeli tevékenységemet. Ez a folyamat tehát már az ancien régime alatt kezdődött.

A pártállami nyomást tulajdonképpen egyházamon, valamint az egyik ausztriai magyar egyesületi vezetőn keresztül gyakorolták rám. Nem kívánok megnevezni senkit, inkább Illyés szavaira utalok az Egy mondat a zsarnokságról című verséből, hogy mindenki szem a láncban. Tudniillik az is lehetett vagy volt is "szem a láncban", aki e sorok olvasása közben netalán azt várja tőlem, hogy nevezzek meg személyeket, hadd lehessen ujjal mutogatni rájuk. Nem teszem.

Kitiltásomat 1987-ben szüntették meg, pontosabban a feketelistáról Csoóri Sándor, illetve Frenkl Róbert vétette le a nevem.

- Visszatérve az 1956-os eseményekre: másként viselkedett akkor Nyugat, különösen a mával összehasonlítva. Úgy tudom, nyugat-európai államok házakat építettek a menekültek számára itt, Ausztriában, hozzásegítve őket, hogy fedél kerüljön a fejük fölé.

- Úgy mondanám, hogy nem Nyugat, hanem elsősorban Ausztria viselkedett másként. A Nyugatnak ugyanis volt ideje gondolkodni, felkészülni. Ausztriának viszont nem volt ideje megfontolni, mit tegyen. Neki azonnal cselekednie kellett, mert az események a határain zajlottak. Azt hiszem, itt meg kell emlékezni Oskar Helmerről, az akkori belügyminiszterről, aki 1956. október 28-án az osztrák kormány nevében általános menedékjogot kínált fel az idemenekült magyarországiaknak. Lényeges dátum: az osztrák kormány nem november 4-e után döntött így, hanem már október 28-án!

Az osztrák kezdeményezésre válaszolva jelentkeztek aztán a nyugati államok és a nyugati egyházak. Jöttek a vöröskeresztesek, Ausztriában menekültgondozó koordinációs hivatal létesült, amely a szociális gondozás szempontjából felosztotta a menekülttáborokat a különböző vöröskeresztes és menekültgondozó szervezetek között. Amennyiben az utóbbiak egyháziak voltak, természetesen a menekültek lelkigondozását is felvállalták.

Az egyházi kivándorló és a helyi osztrák fennhatóság alatt működő menekültgondozó szervek egyre szükségesebbnek látták olyan jellegű táborok, ifjúsági otthonok létesítését, ahol a menekültélet rákfenéi ellen az embereknek védelmet lehetett nyújtani. így valósult meg 1957 folyamán a skandináv országok egyházainak terve, hogy Bécsben menekültotthont létesítsenek. A tizenhetedik kerületben, a Hernalser Hauptstraße 93 alatt házat vettek, és ott berendeztek egy menekülttábort. Vezetőt, lelkész vagy pedagógus személyében, a skandinávok küldtek. Johannes Rasmussen dán tanár volt az első, legendás hírű otthonvezető. Mintaképe volt a 16. századi lutheri reformáció ama szentírás-magyarázatának, hogy mindenkinek "mindent javára kell magyarázni". Ez a Skandináv Otthon körülbelül hetven embernek biztosított szálláshelyet. Hamarosan Bécs egyik legkedveltebb menekültotthonának számított.

Kezdetben a magyar istentiszteletet Bécs belvárosában, a Dorotheergasse-i városi templomban tartottuk, de a Skandináv Otthon megnyitásával azonnal váltottunk. Egyrészt azért, mert az emberek többsége helyben volt, s hozzájuk csatlakoztak azok, akik közösséget kerestek; másrészt azért, mert sikerült az otthon vezetőségét meggyőzni arról, hogy vasárnaponként a szokásosnál több személyre főzzenek. Így az istentiszteletre kívülről érkezettek is kaphattak magyaros ízű ebédet. Bizonyára vitatható az ilyetén verbuválás, viszont ugyanakkor az istentiszteleteket látogatóknak magyar közösségi élményt és magyar konyhát is tudtunk biztosítani. Ebédre magam is az otthon vendége voltam.

Bibliaórákat is tartottunk, majd 1957 szeptemberében ott indult az a sorozat, amelynek nyomába a később alakult Bornemisza Péter Társaság lépett. Minden hónap első vasárnapján délután négy órai kezdettel előbb "szeretetvendégség", majd kulturális est címen összejövetelt tartottunk. S azóta Bécsben a hónap első vasárnapjának délutánja és estéje továbbra is a miénk. Otthonunkban 1959 januárjában "közgyűlést" hirdettünk. Ezen 196-an vettek részt, ami már akkor is tetemes számnak bizonyult. Ez alkalommal hangzott el először Bornemisza Péter neve.

- Mi lett a Skandináv Otthon további sorsa?

- Még a menekültek kiköltözése előtt többfajta elképzelés alakult ki, több terv született. Mi a szokásjog alapján megkíséreltük megtartani a házat. Magyar egyházi központ létesítését szerettük volna, gyülekezeti teremmel, paplakkal, vendégszobákkal.

- Jogilag kié volt akkor az épület?

- A skandinávoké. Célvagyon volt, vagyis a gyűjtés konkrét céllal történt. A menekültek kilencven százalékának távozásával azonban az osztrák egyház javaslattal állt elő: többek között a közeli kórházuk kibővítésére szerették volna felhasználni az épületet. Végül a
skandináv bizottság a ház eladási árának hetvenöt százalékából magyaroknak lakásokat vett - ez közösségi szempontból sajnos kidobott pénzt jelentett, mert akkoriban hivatalosan is csak tiltott lelépés fejében lehetett főbérleti jogra szert tenni -, a fennmaradt huszonöt százalékot nekünk adta. Olyan ingatlant "vehettünk", amelyben gyülekezeti helyiségek és a magyar lelkész számára lakás is biztosítható volt.

- Úgy tudom, az épp ez a lakás volt, amelyben most beszélgetünk.

- Jelenleg ebben a lakásban vagyunk. Az akkori és a mai törvények értelmében ez nem lehetett személyi tulajdon, hiszen erre nem volt semmi jogi keret. Munkámat az osztrákok változatlanul ideiglenesnek tartották, noha mi tettünk lépéseket egyházjogi elismertetésünkért. Tulajdonképpen a lakás, az ingatlan, a vagyon befolyásolta az osztrákokat abba az irányba, hogy a helyzetet jogilag is rendezni kellene, máskülönben a magyarok önállóan rendezkednek be. A főbérleti szerződés megkötéséhez a bérlőnek valamiféle jogi személynek kellett lennie.
Ekkor vetődött fel az egyesület alapításának ötlete. Hosszabb mérlegelés után azt Bornemisza Péter Társaságnak neveztük el. Érdekes módon azért, mert választott névadónk egy személyben volt teológus, író, fordító, könyvkiadó.

- Csak a dolgok tisztázása végett, ha már arról volt szó, hogy lakhelyet biztosítsanak a lelkésznek, nem lehetett az egyház a lakás főbérlője?

- A mi szempontunkból ez nem volt kívánatos. Főbérlőként ugyanis az osztrák egyház, ha bármikor úgy dönt, hogy többé nincs szükség magyar lelkészre, a lakás további sorsáról is rendelkezhetett volna. Alapszabály-tervezetünket kimondottan világi egyesületre szabtuk. Ez mentett meg később, 1972-ben bennünket a teljes felszámolástól, amikor a két ausztriai magyar református lelkészi állást megszüntették.

- Mikorra tehető a Bornemisza Péter Társaság megalakulásának pontos dátuma?

- 1960. március 20. Alakuló közgyűlési határozat volt, hogy a társaság lakást biztosít a mindenkori magyar lelkésznek, lakrészét azonban kezdetben két, később három szobára korlátozta. A többit vendég-, illetve albérleti szobaként akarta hasznosítani, hogy így
fedezze a főbérleti kiadásait.

- Van azért gondviselés! Nos, a társaság hivatalos megalakulása után hogyan folyt tovább a munka? Milyen elképzelések voltak e munka céljáról?

- A társaság a bécsi hetedik kerületben, a KIE/YMCA központjának (Kenyongasse 15) Haberi termében alakult meg, ahol a háborút követő években a bécsi magyar protestánsok számára egy középiskolai tanár istentiszteleteket tartott. A Skandináv Otthon megszüntetése után, 1959. október 4-től mi is itt tartottuk istentiszteleteinket, egészen 1966. február 27-ig. Az alakuló közgyűlésen harmincöt-negyvenen vettünk részt. Kizárólag a Skandináv Otthon volt lakóiból és az istentiszteleteket látogatókból verbuválódott ez a csoport. Első elnökünknek Faber György agrármérnököt választottuk.

Az egyesület tevékenysége akkor a lakásszerzésre összpontosult. A hatvanötödik megtekintett ingatlanra kötöttünk bérleti szerződést. A lakás berendezését követően tagjaink többsége a menekültotthon baráti szellemiségének továbbvitelét tartotta elsődleges feladatnak; a letelepedéssel, a kivándorlással kapcsolatos szaktanácsadói előadásokat hirdetett. A volt otthonlakókat alkalmi körlevelekkel tájékoztattuk.

A lelkészi hivatal akkoriban még a kilencedik kerületben, a Liechtensteinstraße 20 alatt volt. Viszont a Capistrangasséba kerültek át az 1957 szeptembere óta a hónap első vasárnapján megrendezett szeretetvendégségek, valamint a baráti együttlétek az érkező új menekültek számára (pl. szenteste "Mindenki karácsonyfája").

Az Ausztriai Evangélikus Egyház 1962-ben egyházjogilag elismerte a Magyar Lelkigondozó Szolgálatot. Első felügyelőnk Dr. Faragó Tibor (Graz) jogász lett. Az egyesület életén azonban semmit sem változtattunk. A Skandináv Otthonból ránk maradt, illetve a későbbiek folyamán beszerzett mindennemű egyesületi lakberendezési tárgyat kizárólag a társaság leltárába vettük fel.

Tehát az 1960-62-es időszakban ilyen egyletesdire való törekvések is voltak, amit nem nagyon kedveltem. Ugyanakkor más elképzelések is kezdtek megfogalmazódni. Talán a társaság grazi alelnöke, Dr. Faragó Tibor - 1962-től a gyülekezet felügyelője - támogatta leginkább az újabb elképzeléseket.

Az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferencia egyesületünk alakulásának évében tartotta első találkozóját a norvégiai Trysilben. Ezen Ausztriából kb. huszonöten vettünk részt. Itt ismerkedtünk meg Cs. Szabó Lászlóval, Kerényi Károllyal, Sulyok Vincével és Szenté Imrével. Különösen Cs. Szabó személyiségére figyeltünk fel. Ennek a találkozónak a szellemisége hathatott Galavics Sándorra is, akkori titkárhelyettesemre, az ő tollából maradt fenn az az 1961. február 20-án keltezett egyesületi munkaterv, amelyben ő többek között javasolta: "hirdessen az egyesület anyagi ereje megerősödése után irodalmi pályázatot". Ez a pályázat Bornemisza Péterrel függött össze. Annak meghirdetésére javasolta az Irodalmi Újságot, a Bécsi Magyar Híradót, az Útitársat, valamint a budapesti Evangélikus Életet; azt is kérte, hogy a pályamunkák elbírálására és a jutalmak kiosztására az elnökség kérjen fel egyház- és irodalomtörténeti szaktekintélyeket. Ennek a javaslatnak a negyedik pontja szerint az egyesület feladatának tekinthetné "színvonalas magyar könyvek kiadását vagy azok kiadásának támogatását".

Cs. Szabó Lászlótól megtudtam, hogy családi kapcsolatok révén a karácsonyi és újévi ünnepeket többször Salzburgban töltik. Ekkor ők már Londonban éltek. Az 1962. évi salzburgi ottlétük után meghívtam "Csét" Bécsbe irodalmi estre. Erről a találkozásunkról vendégkönyvünkben az alábbi bejegyzés tanúskodik:

Ezt a csírájában mutatkozó irodalompártoló tevékenységet akkortájt nem mindenki támogatta az egyesület vezetőségében.

- Hogyan oldódott fel a társaságban lévő két csoport közötti ellentét?

- Nem két csoport ellentétéről volt szó, hanem generációs kérdésről. A trysili találkozón részt vevő fiatalok meghívták a konferenciát 1961-re az alsó-ausztriai Salzerbadba, és a későbbiekben e két találkozó kulturális és közösségi élményét akarták növelni. Az idősebb
nemzedék viszont elsődlegesen a Skandináv Otthonban kialakult barátságokat akarta egyesületi keretben ápolni. Amíg az ifjúság soraiban állandó növekedést tapasztaltunk - annak idején Ausztriában másfélezer ösztöndíjas magyar egyetemista volt -, addig a "szülők nemzedéke" kivándorlással, elköltözéssel állandóan csökkent. Utóbbiaknak a célvagyonra való hivatkozással jogilag igazuk volt, de tervük életidegennek bizonyult. Koromnál fogva bizonyára akkor nem tudtam ezt a feszültséget kellő körültekintéssel kezelni, de kétségtelenül a magyar kulturális igénnyel fellépő fiatalok törekvéseinek lettem hathatós támogatója.
A döntő mozzanat 1964. december közepére tehető, amikor Csé felhívott Londonból, megemlítve, hogy karácsony és újév között fiával, Andrással ismét Salzburgban lesznek, mégpedig Illyés Gyula, felesége és leánya társaságában. Fogadnánk-e őket? Fogadtuk. A december 28-i vacsorára meghívtuk itteni barátainkat, Megyik János festőművészt és felejthetetlen feleségét, Editet, a később állami díjas keramikust, valamint Bujdosó Alpárt és feleségét, Zsuzsát. Falatozás közben vetette fel Illyés, hogy ha már van egy ilyen "jó- nevű" társaságunk, miért nem rendszeresítjük annak irodalmi rendezvényeit. A kérdés azután hangzott el, hogy aznap irodalmi estet rendeztünk Cs. Szabó Lászlónak a Pálffy-palotában, a bécsi Osztrák Kulturális Központban, amelynek akkori igazgatója Wimpfen Iván volt. A szerzői estre Illyéséket is elvittük, akiknek kinyittattuk a Figaro Saal melletti művészbejáró ajtaját, s így ők a közönség számára ugyan rejtve, de mégis jelen lehettek. Igen ám, de az előadás közben Illyés változtatott ülőhelyzetén, s egyszerre "belógott" a lába a terembe. Ezt a történetet Hanák Tibor később meg is írta.

Másnap valamennyien felkerestük Liszt szülőházát a burgenlandi Doborjánban, onnan Őriszigetre, végül Felsőőrre mentünk. Iszonyatos téli havazásban Illyéséket feleségem hozta kocsin vissza Bécsbe, míg mi Csével és fiával egy másik autóval Graznak tartottunk, ahol másnap Csének a Café Thaliában volt irodalmi estje. Mindez olvasható Cs. Szabó László Hunok Nyugaton című kötetében.

Röviddel ezután, 1965. január 10-én volt elnökségi ülésünk, illetve évi közgyűlésünk. Ekkor határoztuk el, hogy "a társaság keretében történő kulturális rendezvények megtartását kívánatosnak és szükségesnek tartjuk", s az elnökség meg kívánja hívni Dr. Schulek Tibor komáromi lelkészt, neves Bornemisza Péter-kutatót.

Ezen a gyűlésen már láttuk, hogy az egyesületi névsor bizonyos mértékben fiktívvé vált. A Skandináv Otthon volt lakói közül addigra sokan kivándoroltak, s az önképzőköri tevékenység tudatos háttérbe szorításával elvesztettük velük a kapcsolatot, hiszen akkorra már igény sem volt az 1960-ban megfogalmazott célok követésére. A Bornemisza Péter Társaság itteni lakása nem helyettesítette, nem jelentésem: "Az egyesület 1966 folyamán az alábbi esteket rendezte: Bécsben Szabó Zoltán irodalmi estje, Békés Gellért előadóestje, Tóth János, genfi nemzetközi jogász előadása, Illyés Gyula verseiből, -versfordításokból német-magyar est, Juhász Ferenc-versfordításokból német-magyar est a könyv megjelenése alkalmából." Az Illyés-kötet is elkészült, de a kiadó, feltehetően magyarországi kultúrpolitikai tanácsra, az utolsó pillanatban elállt a megjelentetésétől. "Grazban Szabó Zoltán-előadóest és Juhász Ferenc-német-magyar irodalmi est, végül Salzburgban Szabó Zoltán, Bécsben pedig Franyó Zoltán irodalmi szalon." A rendezvényeken átlagosan negyvenen-hatvanan vettek részt.
Az 1966. évi tevékenység kétségtelenül már a nyitás jegyében történt. Az Ifjúsági Konferencián ismerkedtünk meg a párizsi Magyar Műhely fiatal szerkesztőivel, Márton Lászlóval, Nagy Pállal, Papp Tiborral, Parancs Jánossal és Pátkai Ervin szobrászművésszel. Folyóiratuk bemutatására Bécsben és Grazban irodalmi estet szerveztünk. A stájer fővárosban kiépítettük kapcsolatunkat az ott tanuló magyar egyetemisták diákszövetségével; közülük is főleg Ugri Mihállyal és Zimics Bélával, akik a meghívottak elszállásolásában is segítségünkre voltak.

Irodalmi kapcsolatkeresésünk időszaka lett 1967 tavasza. Ez időben járt nálunk Weöres Sándor, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Örkény István és Ungvári Tamás. Az osztrák PEN Klub, amelyben akkor már aktív szerepe volt Sebestyén Györgynek, hajdani, Budapest Deák téri, elemi iskolás társamnak, 1967 őszén meghívta Kányádi Sándort. A bécsi szerzői esten, ahol versei magyarul és németül hangzottak el, Juhász Sári társaságában én is jelen voltam. Tetszett nekünk az est, s gondoltuk, rendezünk neki a Pálffy-palotában a Cs. Szabó estjéhez hasonlót. így is lett. Kányádi 1967. november 30-án volt vendégünk. Természetesen jelen volt a román nagykövetség kultúrattaséja is, hiszen az Osztrák Kulturális Központban meghirdetett irodalmi esteknek mindig nagy sajtóvisszhangja volt. Kányádi Sándor német nyelvű előadása után felkeresett lakásunkban, csakhogy nekem aznap iszonyatosan fájt a fogam, így többnyire feleségemmel beszélgetett a konyhában. Meg is írta Halottak napja Bécsben című versében, mennyire megizzadt a hátán az ing, miközben nekünk magyarázta a Romániában történteket. Mindez számunkra akkortájt meglehetősen új volt.

- Ekkor tevődött át a hangsúly a nem Nyugaton élő magyar írókra, művészekre?

- Nem egészen így volt, hiszen ebben az időszakban volt előadónk Gaál Károly, Ivánka Endre, Ligeti György, Pándy Pál, Szőts István, Siklós István és Czigány Lóránt. Az kétségtelen viszont, hogy Franyó Zoltánt és Kányádi Sándort számosan követték Romániából,
előbb Székely János, majd az Utunk című lap írói, szerkesztői két csoportban. Az utóbbiak meghívása nyomán kerültünk kapcsolatba az 1964-ben Bécsben megalakult Európa Clubbal, amely Borsos Péter és P. Schermann Rudolf után elsősorban Vargha Gyula és felesége, Anikó asszony, valamint Koczó Endre és felesége, Gitta asszony révén volt segítségünkre meghívottjaink elszállásolásában.

Az osztrák irodalmi társaságok, valamint a bécsi Collegium Hungaricum meghívottjai révén további magyar írókkal kerültünk kapcsolatba. Nem volt ez akkortájt magától értetődő, hiszen egyrészt az osztrák hatóságok figyelték "a keleti" kapcsolatokat, ugyanakkor a keleti biztonsági szervek elég nagy számban voltak jelen Bécs kulturális életében.
Illyés Gyula egyik bécsi beszélgetésünk alkalmával különösen Csoóri Sándort ajánlotta meghívásra, de hamarosan kiderült, hogy Csoóri utazhatott ugyan bárhová Nyugat-Európába, de sohasem Ausztrián keresztül. Ezért egyszer, amikor Illyés Gyula és Weöres Sándor társaságában ő is Újvidéken volt, ott kerestem fel. Elég hamar tudatosodott bennem, miért akarta a hatalom őt távol tartani Bécstől.

Ebben az időben hívtuk meg Lőrincze Lajos nyelvészt, jegyzőkönyvünk tanúsága szerint ugyan bizonyos - nem személyének szóló - fenntartással: "ha nem kell ezért a kapcsolatot a Magyarok Világszövetségével is felvenni".

A Magyar Nagykövetség kultúrattaséjával osztrák rendezvényeken többször találkoztunk. Egy ilyen beszélgetés során, amikor tervezett magyarországi meghívottjaink iránt érdeklődött, megneveztem Benda Kálmánt, Csoóri Sándort, Czine Mihályt és Mészöly Miklóst. Hónapok múltán megdöbbenéssel értesültünk, pontosabban fogalmazva, összeállt a kép, hogy e négy személy vízumkérelmét elutasították. Közülük egyeseknek ugyanakkor felajánlották a Collegium Hungaricumban való szereplést, amit viszont ők nem fogadtak el. Erről az 1973. március 14-i elnökségi ülés az alábbiakat rögzítette: "az elnökség részletesen tárgyalja a titkár jelentését a négy magyarországi felkért előadóról (Benda, Csoóri, Czine, Mészöly), s meghívásukat továbbra is fenntartja, de a közeljövőben rajtuk kívül más személyt nem hív meg Magyarországról". Vagyis, ha őket nem engedik, helyükbe másokat nem hívunk. Tovább idézem az elnökségi határozatot: "mert az egyesület továbbra is szolgálni, nem pedig képviselni akarja a magyar kultúrát. Magát osztrák egyesületnek tartja, amely nem társadalmi szervként, öncélúan működik, hanem tevékenységének lényegét előadások rendezésében látja. Elsősorban irodalmi társaságokkal van kapcsolatban". Ezek közül a londoni Szepsi Csombor-, a hollandiai Mikes Kelemen- és a párizsi Kassák Lajos Körre gondoltunk. Ide tartozott még a
párizsi Irodalmi Újság, a müncheni Új Látóhatár és a római Katolikus Szemle szerkesztősége, valamint a katolikus és protestáns magyar értelmiségi mozgalmak (KMEM, EPMSZ).
Ezzel egy időben kértük meg Kovách Aladárt arra, hogy vigye színre Bornemisza Péter Magyar Elektráját esetleg az egyik bécsi pinceszínházban, annak ellenére, hogy ez a terve 1958-ban nem valósulhatott meg. Ekkor rendeztük Gy. Szabó Béla grafikai kiállítását, és kezdtük szorgalmazni a kapcsolatokat csehszlovákiai és jugoszláviai magyar írókkal.
A "támogatás", "tiltás", "tűrés" olykor kiszámíthatatlan budapesti változatait mi Bécsből nem tudtuk mindig érzékelni, a későbbiek során azonban a lemondások többnyire váratlanul értek bennünket. Ez történt például 1982-ben, amikor tervezett Vigília-estünk meghívottjai, Hegyi Béla főszerkesztő és Bálint B. András ifjúsági rovatvezető nem kapott kiutazási engedélyt.

- Milyen volt a Bornemisza Péter Társaság kapcsolata a kelet-európai kulturális hatóságokkal?

- A Bornemisza Péter Társaságra is kihatottak azok az intézkedések, amelyeket a Nyugat-Európában működő magyar kulturális csoportosulások megfigyelésére különböző kelet-európai szervek foganatosítottak. Óvatosságból, elsősorban a romániai magyar irodalmi estjeinken, az a gyakorlat alakult ki - mivel a rendezők felelnek a bevezető és zárószó közti részért -, hogy az előadásokat nem követte vita. Utána viszont mindig elmentünk egy kávéházba. Mert hogy ott ki-ki mellé ült s ki kivel miről beszélgetett, az mindenkinek
magánügye volt. A Közép-Kelet-Európából érkezett előadók estjein 1987-ig Ausztria valamennyi városában ezt a gyakorlatot követtük. Nehézségek a hetvenes évek vége felé főleg abból adódtak, hogy a bécsi Osztrák Kulturális Központban tervezett előadásaink időpontját, a nyomtatott műsorfüzet számára, az előadások előtt kb. hat héttel közölnünk kellett. Az előadó megérkezése viszont sokszor az utolsó pillanatig bizonytalan volt. Ha nem jött, vagy talán egy-két napot késett, a terembért meg kellett fizetni. Ennek következtében azután több előadást irodalmi szalonként lakásunkban hirdettünk meg, s így vállalnunk kellett azt a vádat, hogy titkos összejöveteleket szervezünk. Ilyen volt például Huszár Sándor vagy Tamási Gáspár felolvasóestje.

Gondot okozott az is, hogy az odaát élő írók közül kiutazásuk érdekében többen nem vállalták az instanciázást a "packázó hivatalokban". Ezzel kapcsolatban hadd idézzek 1976. évi titkári jelentésemből : "A Bornemisza Péter Társaság tudatában van annak, hogy egyes közép-kelet-európai országokban az általunk meghívottaknak. .. megalázó kérdéseknek vagy írásbeli jelentések kényszerének kell magukat alávetniük, ha például teljesen ártatlanul, Bécsben járva, Mária Terézia szobránál meg akarják keresni Hadik alakját, ahogyan azt Illyés Gyula tette, avagy ha a Kunsthistorisches Museumban Breughelről verset írnak, ahogyan azt Király László tette, vagy ámulatba esnek, ahogyan az Csoóri Sándorral történt. Barátaink közül ezért többen inkább lemondanak az utazás lehetőségéről."

Értek még egyéb vádak is bennünket, amelyek tájékozatlanságból fakadtak. Szerkesztésemben a salzburgi Otto-Müller-Verlag 1974-ben megjelentette a Neue Siebenbürgisch-Ungarische Lyrik című német nyelvű antológiát, Sütő András előszavával. A kötet bemutatóját a kiadó az osztrák PEN Klubbal közösen a bécsi Presseclub Concordiában rendezte meg. A rendezvényre természetesen a kiadó és a PEN Klub készített meghívót, hiszen jogi szempontból a Bornemisza Péter Társaságnak semmi köze sem volt e kötethez. Sütő András említi egyik írásában, hogy az 1989-es karácsonyi események után Romániában előkerültek bizonyos titkosszolgálati jelentések, amelyek vele foglalkoztak. Az "ügyeletesek" jelentéseiből az derült ki, hogy mi egyszer meghívtuk Sütőt Bécsbe, de ezt álnéven, a kiadó és az osztrák PEN Klub nevének felhasználásával tettük. Tettünket az súlyosbította, hogy egyesületünk "Románia ellen fenekedik, s az tulajdonképpen az amerikai kémhálózat bécsi leányvállalata".

Aligha érdemes az idézettel többet foglalkoznunk. Az viszont tény, hogy amikor Kelet-Európából kezdtünk művészeket, írókat meghívni, kiadásaink fedezésére amerikai barátaink olykor küldtek egy-egy ötven- vagy százdolláros csekket, hiszen volt, amikor meghívottainkkal egy héten átjártuk Ausztriát. Társaságunknak, ausztriai magyar gyülekezetünknek erre semmiféle költségvetési fedezete nem volt. Egy ízben Amerikában valaki azt állította: ő tartja el a Bornemisza Péter Társaságot. Évi zárszámadásainkat 1972 óta nyilvánosságra hozzuk, vagyis az állítást cáfolnunk sem kellett. Az illető támogatásáról viszont a későbbiekben lemondtunk.

- Milyen volt a Bornemisza Péter Társaság kapcsolata a többi ausztriai magyar egyesülettel?

- Mi a szó szoros értelmében nem folytattunk egyesületi klubéletet, hozzánk nem lehetett belépni. Azért voltunk, hogy irodalmi esteket rendezzünk, és ezekhez mindenki támogatását szívesen vettük. Az ausztriai magyar egyesületek mindegyikével beszélgető viszonyban voltunk. Hiszen mindig, minden irányzattól függetlenül, a magyar irodalom egyetemességében gondolkodtunk. Elsődlegesen színvonalra, a minőség biztosítására törekedtünk. Azt is mondhatnám, az egyesületek működésével kapcsolatban mindig semlegesek, apolitikusok voltunk, vagy pontosabban: egészen tudatosan irodalom- és művelődésközpontú politikát folytattunk. Ez megóvott minket Ausztriában mindennemű egyesületi torzsalkodástól. Magatartásunk következtében az 1980-ban alakult Ausztriai Magyar Egyesületek és Szervezetek Központi Szövetsége megtisztelő felkérését, hogy csatlakozva hozzájuk, legyünk bécsi kulturális szervük, nem fogadtuk el. Mi ugyanis sohasem akartunk csupán egy bizonyos irányzatot képviselni, mert azt vallottuk, hogy a pluralista társadalomban mindenkinek megvan a maga feladata. Mindig óvakodtunk attól, nehogy a Bornemisza Péter Társaságot az ausztriai magyarok kulturális egyesületének, értesítőnket az ausztriai magyarok értesítőjének tekintsék. Úgy gondoltuk, hogy a kizárólagossági igény, a másokat kizáró, önmagát előtérbe helyező magatartás a legtöbbször ártalmas az ausztriai magyar közösségek számára. Az egyleti elnökségek ezt ugyan olykor kedvelik, de az emberek megérzik és többnyire kerülik azt. Az irodalmi estjeinket alkalmanként vagy rendszeresen látogató közönségünk megszokta, hogy a legkülönbözőbb vélemények és irányzatok meghallgatása a tolerancia jegyében nálunk természetes.

A tizenöt éves jubileumunk alkalmából fogalmaztuk meg, hogy a Bornemisza Péter Társaság "osztrák mivolta azt jelenti, hogy az egyesület semmiféle ausztriai magyar megmozdulásban nem vesz részt, és semminemű tagságot nem vállal országon kívüli - lásd a budapesti Magyarok Világszövetsége - vagy nem osztrák - lásd bécsi magyar nagykövetség kulturális intézménye - szervezetben".

Ehhez talán még annyit fűznék hozzá, hogy olyan időszakban, amikor igyekezetünk nem talált megértésre, inkább csökkentettük aktivitásunkat, de mindenképpen kerültük a konfrontálódást.

Mindez azonban nem jelenti azt, hogy olykor nem adódtak sajátságos helyzetek. A Collegium Hungaricum 1976-ban például meghívta a budapesti Muzsikás együttest. Fél nyolckor megtartották meghirdetett előadásukat, megvacsoráztak, s tíztől hajnali fél négyig állt a táncház, nálunk, a Capistrangasséban.

- Megkérem, emeljen ki néhányat a társaság emlékezetesebb rendezvényei közül.

- Szilágyi Domokos és Majtényi Erik estjét itt a lakásban tartottuk. Mindketten ennél az asztalnál ültek, ahol mi most beszélgetünk. "Szisz" még provokálta is Kántás Károly elnökünket. Tudta róla, hogy nagy tudású geofizikus professzor, neves olajkutató, tudományos tanácsadó és akadémikus volt. Megkérdezte tőle, hogy tarthatja-e előadását papucsban. A válasz körülbelül így hangzott: fiam, mi téged irodalmi estre, nem pedig divatbemutatóra hívtunk meg...

Egy másik esetben Tamási Gáspárral ugyancsak itt találkoztunk. Körülményesen dedikált, de a kérdésekre furfangosán válaszolt: utalt még az elutazása előtt a Székelyföldön történt találkozására az "ezredes úrral", aki a Nyugatra szóló útlevelet a következő figyelmeztetéssel adta át: Gáspár bácsi, mindenre nagyon vigyázzon, de kivált a nyelvére...

A bécsi egyetemünktől és a Stiftung F. V. S. zu Hamburg-tól évenként odaítélt Gottfried-von-Herder-díjjal kitüntetett magyar írók bécsi magyar szerzői estjét mindig társaságunk rendezte. Így történt ez Csoóri Sándorral, Konrád Györggyel és Sütő Andrással, s reménységünk szerint így lesz jövőre Kányádi Sándornál is.

- Mindaz, amit eddig elmondott, azt bizonyítja, hogy a Bornemisza Péter Társaság kezdettől fogva rendkívül rugalmasan alkalmazkodott a vele szemben támasztott igényekhez. Nem befolyásolták a társaság tevékenységét a mások részéről Önnel szemben támasztott igények ?

- Kérdése nyilván a nyolcvanas évek első felével kapcsolatos, arra az időszakra vonatkozik, amikor a legkevesebb irodalmi estet rendeztük, ugyanakkor a legtöbb általam írt, szerkesztett, gondozott könyv jelent meg. 1980-ban látott napvilágot ausztriai magyar
szociográfiám, 1984-ben a Pótszigorlat című önéletrajzi kortörténetem, Ordass Lajos Válogatott és Önéletrajzi írásainak megjelenési évei 1982, 1985 és 1987, Bibó István Összegyűjtött munkái pedig 1981-ben, 1982-ben, 1983-ban és 1984-ben jelentek meg Bernben, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem kiadásában, amelynek kezdettől, 1969-től 1984-ig voltam irodalmi lektora, kiadói, majd nyomdai szerkesztője.

- Kellett-e alkalmazkodnia a társaságnak az 1955-56 utáni legnagyobb magyar menekülthullámhoz ? A nyolcvanas években érkezettek re gondolok.

- Kétségtelen, egyesületünk életében jelentős esemény volt a nyolcvanas években a magyar nyelvterületről Ausztriába kikerült 11-12 ezer személy megtelepedése. Ez már a kelet-európai társadalomváltás előszele volt, hiszen ők már annak tudatában integrálódhattak az osztrák társadalomba, hogy előbb-utóbb szabadon közlekedhetnek Magyarországra. Ha visszatekintünk az 1956-1986-os időszakra, leszámítva a jugoszláviai magyarokat, senki sem jöhetett azzal a tudattal Nyugatra, hogy itt dolgozva gyermekeit majd a magyar nyelvterületen iskoláztathatja, vagy pedig nyáron gondtalanul találkozhat Magyarországon szüleivel, barátaival.

Ebben az időszakban már az első találkozások alkalmával sem kellett bizonyítanunk. Előlegezett bizalom vette körül a Bornemisza Péter Társaságot. Előbb Szegeden- a Tiszatáj és Ilia Mihály jóvoltából -, majd Budapesten és Debrecenben munkásságunk irodalomtörténeti tanulmányokat folytató egyetemisták számára "kollokviumi tétellé" vált. Az idő hogy eljárt...
Az alkalmazkodás kérdése ebben a formában nem vetődött fel, sokkal inkább a határok megnyílása, "az újak" tömeges jelenléte 1987 őszétől úgynevezett nagyrendezvények szervezését tette szükségessé. Az elsőn felszólalt Dr. Erhard Busek, akkori tudományügyi miniszter, bécsi alpolgármester, előadónk volt Czine Mihály egyetemi tanár (Budapest), Kobzos Kiss Tamás énekmondó (Szigetmonostor) és Kónya Lajos grazi operaénekes.

- Mennyiben hozott személyi változásokat ez az időszak?

- Kántás Károly egyetemi tanár nagyon jelentős időszakban, a romániai magyar irodalmi kapcsolatok fénykorában (1968-78) volt a társaság elnöke. Őt követte 1981-ig Csordásné Leidenfrost Viola okl. agrármérnök, aki fiatalon Bécsben szerzett diplomát; majd 1982-től napjainkig Dr. Magyary-Kossa István nőgyógyász az elnökünk. A nagyrendezvényeknek ma már sorozatáról is beszélhetünk, hiszen kétszer lépett fel templomunkban a budapesti Nemzeti Színház négyszáz, illetve hétszáz személyes közönség előtt, hatszázan voltak jelen a budapesti Lutheránia J.S. Bach: János passiójának előadásán, vagy Csoóri Sándor A nemzet mi vagyunk II című előadásán, amelyet 1989 januárjában rendeztünk. Az ilyen méretű rendezvények természetesen kibővült munkatársi kört igényelnek és feltételeznek. Azt hiszem, nagyon hálásak lehetünk, hiszen Bécsben ötvenen felüli csoporttal rendelkezünk, de Grazban, Linzben és Salzburgban is kialakultak köreink.

A munkatársi kör talán legfáradságosabb bizonyítása volt 1991-ben a Nemzetközi PEN Klub 56. világkongresszusa Bécsben, hiszen akkor egy héten át "irodalmi kávéházat" nyitottunk lakásunkban, mely naponta reggel 9-től délután 5 óráig üzemelt. Ez alkalommal, de máskor is, egészen száz főig, meghívott vendégeinket a rendezvény helyén és környékén, ausztriai magyar családoknál szoktuk elhelyezni. A vendégfogadó családokról nem készült összesített kimutatás, de számukat, működésünk elmúlt évtizedeiben, országszerte kétszáz-kétszázötvenre becsülöm.

Ha megvizsgáljuk a jelenlegi, 1994-96-os elnökség személyi összetételét, kiderül, hogy egyre inkább a nyolcvanas évek második felében Ausztriában megtelepedettek váltak hangadókká.

A Bornemisza Péter Társaság jelenlegi elnökségét munkaközösségnek tekinthetjük, amelyhez csatlakozik az Egyháztanács kulturális albizottságának egy tagja, valamint könyvtárosunk. Az elnökség tagjai: Babosné Keszegh Magdolna okl. építészmérnök, Baloghy János (Linz) szerszámkészítő, Dr. Bartók Miklós (Leopoldsdorf) általános orvos, Dézsi-Szente Péter (Steinabrückl) villamosmérnök, pénztáros, Mag. Kászoni Zoltán (Hennersdorf) tanár, újságíró, Dr. Magyary-Kossa István (Steyr) nőgyógyász, elnök, Mag. Szépfalusi István titkár. Ellenőrök: Andorka Rudolf okl. mérnök, vállalkozó, Kranitz István operaénekes; az Egyháztanács kulturális albizottságának tagja: Radics Éva (Graz, Felsőlövő) zeneművészeti főiskolai tanárnő. Könyvtáros: Kovács Ibolya. Azokról is meg kell emlékeznem, akik ausztriai tartózkodásuk első hónapjaiban vagy éveiben "nálunk" kezdték működésüket, de
azután Ausztriában vagy külföldön más magyar közösségben vállaltak felelősségteljes feladatot. A velük való kapcsolattartás változatlanul gyümölcsöző.

- A korábbi, valamint a fenti, Bornemisza Péter Társaságbeli munkaközösség milyen tevékenységeket fejtett, illetve fejt ki?

- A "korábbiak" közül elsődlegesen a műfordítók tevékenységét emelném ki. Czjzekné Toldalagi Éva a salzburgi Otto-Müller-Verlagnál Pilinszky- és Szilágyi Domokos-kötetet jelentetett meg, de antológiák és rádióadások kedvelt műfordítója is volt. Salzburgban
Németh Magda, Bécsben különösen Szépfalusiné Wanner Márta segített német nyelvű rendezvényeinken.

A kezdetben csupán alkalmanként meghirdetett irodalmi esteket 1987 őszétől rendszeresítettük. A nyári hónapok és január kivételével minden hónap első vasárnapján 18.00 órakor rendezünk irodalmi estet. Az elmúlt időszakban volt éves sorozatunk, amelyben különböző ausztriai magyar értelmiségi szakcsoportoknak a nyelvterülethez fűződő kapcsolatait beszéltük meg, felkért neves előadó vitaindító előadásával, kerekasztal-beszélgetés formájában. A kisebbségi év keretében a magyar nyelvterület vezető irodalmi és kulturális folyóiratai közül hívtunk meg néhányat. Mindkét sorozatunk folytatódik. 1995 tavaszán Bornemisza Péterrel kapcsolatos előadásokat tartunk. Új kezdeményezés az "Irodalom a könyvtárban" sorozatunk. Ebben egyrészt szakelőadókat hívtunk meg, akik integrációs kérdésekkel foglalkoztak (adózás, bank, iskoláztatás, irodalmi élet, egyház stb.). Másrészt kifejezetten irodalmi előadóink voltak ebben a sorozatban: Dalos György, Gülch Csaba, Kőváry György, Hans Henning Paetzke. Könyvtárunk évente huszonöt-harminc alkalommal, kedden 17-22 óra között tart nyitva. Könyvtári állományunk állandóan nő. Négy évvel ezelőtt kezdtük meg, ma már hagyománynak számító "Advent a könyvtárban" témájú, Luca nap-táji együttlétünket, amelyen eddig meditációval szolgált közöttünk Csiha Kálmán (Kolozsvár) református, Szebik Imre (Budapest) evangélikus és Várszegi Asztrik (Pannonhalma) római katolikus püspök.

Volt és jelenleg is van új program előkészületben: "Új magyar fordítók bemutatkozása" címen; a bécsi egyetem tolmács és fordító szakos, "Bevezetés a műfordításba"-órámat látogató diákjaimat szólaltatom meg.

A Bornemisza Péter Társaság rendezvényeit, főleg kezdetben, nem lehetett egyértelműen elkülöníteni diákszövetségi csoportosulások avagy egyházi alkalmaktól. Közös rendezvényeink voltak az Európai Magyar Evangéliumi Ifjúsági Konferenciával, az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetemmel, illetve a magyar gyülekezettel, például Bartalis János költő esetében, aki egyúttal a Romániai (Magyar) Zsinat-Presbiteri Evangélikus Egyház országos felügyelője volt. Gy. Szabó Béla kiállítását 1969-ben ugyan mi rendeztük, de a megnyitón az Osztrák-Román Társaság azt csaknem a saját rendezésének tekintette.
Napjainkban pontosan el nem különíthető irodalmi estjeink vagy kulturális rendezvényeink vannak karöltve a Magyar Lelkigondozó Szolgálattal, főleg annak ún. "Annaberg/Borostyánkő-i" hétvégi találkozóival, beszámolóival, előadóestjeivel és/vagy könyvbemutatóival. Több meghívásunk van irodalmi társaságoktól és szerkesztőségektől, hogy viszontelőadásokat tartsunk Magyarországon, Romániában, Szlovákiában, Szlovéniában és Ukrajnában. Még nem tudom, hogyan tudunk majd ennek, feltehetően az Annaberg/Boros-tyánkő-i konferenciánkkal együttműködve, eleget tenni.

- Hogyan tudta gazdaságilag fenntartani magát a társaság?

- Bizony elég nehezen. A bécsi magyarok népcsoportként történt elismerése óta, 1993-tól, munkásságunkhoz mérten igazán szerénynek mondható osztrák állami támogatást kapunk. Már korábban felajánlották nekünk a segélyezést, de mi ezt csak 1990-ben fogadtuk
el, amikor a harmincéves évfordulónkra meghívott romániai magyar írók számára vállalták az Osztrák Államvasutak költségeit a Hegyeshalom-Bécs-Hegyeshalom útvonalon.

Önállóságra kellett berendezkednünk. A Pálffy-palota bérleti díjainak emelkedésével, annak ellenére, hogy előadásainkon belépődíjakat szedtünk, az egyes rendezvények ráfizetése folyamatosan emelkedett. Noha felajánlották az Osztrák Kulturális Központban a kiváltságos tagságot, ezzel költségeink lényegesen csökkentek volna, de a tagdíj kötelezettség miatt, ezt mégsem tudtuk vállalni. Ezért a) rendezvényeinkkel átmentünk az Alte Schmiede-be, Bécs város tanácsa kulturális központjába, b) 1976. március 26-ával Bécsi Posta címen egyesületi újságot indítottunk. Ez a lap helyettesítette a kezdetben alkalmanként nyomtatott meghívókat, amelyeket Molnár József müncheni nyomdája díjmentesen készített számunkra. Az 1982. április 26-ig összesen harmincnégyszer megjelenő egyesületi értesítő szerkesztésében rendszeresen részt vállalt Vándor Györgyi. Ebben a kiadványban bemutattuk előadóinkat, beszámoltunk rendezvényeinkről, recenzáltunk folyóiratokat, s már akkor felmerült a könyvtár alapításának gondolata.

A Bornemisza Péter Társaság szervezeti súlyának az osztrák társadalomban való növelése érdekében, az 1962 óta meglévő és a társasággal mindig együttműködő, egyházjogilag elismert Ausztriai Evangélikus Egyház Magyar Lelkigondozó Szolgálata Grazban, 1982-ben tartott évi közgyűlésén elismerte művelődési intézményének a Bornemisza Péter Társaságot. Ezzel utóbbi tagja lett az ausztriai Szövetségi Művelődési Intézmények (Bildungswerk)
Munkaközösségének, s évi 2500,- Schillinges állami támogatást kap.
Ezzel egyidejűleg, gazdasági megfontolásból, valamint az adminisztráció csökkentésére, megszüntettük a Bécsi Postái, és az beépült a Másokért Együtt című gyülekezeti értesítő címjegyzékébe. Külön rovatot biztosítottunk a társaságnak a megújított, új formátumú és részben tartalmilag is megváltozott egyházi lapban.

- Ez fontos, mert tudomásom szerint a Másokért Együtt jelenleg Ausztriában a legnagyobb példányszámban megjelenő magyar lap, s így népszerűsítheti a Bornemisza Péter Társaság rendezvényeit.

- Ez így igaz. Jelenleg 2200 példányban jelenik meg. A jövőben bizonyára növelni fogjuk a tartományi különszámokat, mert vidéki irodalmi estek rendezésénél is, ha 300 példányban postázzuk a meg hívót, igénybe vehetjük a postai kedvezményt.

- Nem rejt veszélyt magában a kelet-európai politikai rendszerváltás a nyugat-európai magyar kultúra számára? Hiszen ma -főleg Ausztriából - néhány óra leforgása alatt Budapesten van az ember. Gyakran hallani olyanokról, akik "leszaladnak" megnézni egy-egy színielőadást, vacsoráznak, majd hazajönnek aludni. Állja, állhatja-e a versenyt a nyugati magyar kulturális élet az anyakultúrával?

- Versenyről semmiképpen sem lehet szó. Az viszont kétségtelen, hogy a nyolcvanas évek vége és a kilencvenes évek eleje számunkra kifejezetten előnyösek voltak. Persze idejében léptünk, teret biztosítottunk az újaknak, s ma a meghatározó közeg rendezvényeinken a középnemzedék és az egyetemi fiatalság.

Sorainkban sohasem jelentkezett az a gondolkodásmód, amely például a londoni Szepsi Csombor Kör megszűnéséhez vezetett. Ennek bizonyára nem egyedül az az oka, hogy Siklós István meghalt, s Czigány Lóránt nem viszi tovább az egyesületet, hiszen ott él még Gömöri György, Határ Győző vagy Sárközi Mátyás. Párizsban is megszűnt a Kassák Lajos Kör, amit az avantgárd művészeti irányzat fémjelzett. Megszűnt a párizsi Irodalmi Újság és a Magyar Füzetek, a római Katolikus Szemle és a müncheni Új Látóhatár. A Katolikus Magyar Értelmiségi Mozgalom és az Európai Protestáns Magyar Szabadegyetem is elsődlegesen a magyar nyelvterületen konferenciázik. Nem tudom, vajon ez a jelenség nem jelentette-e helyenként a nyugati magyarság háttérbe szorítását, magára hagyását avagy sajátos hangjának feladását.

Mi pedig ebben az időszakban Ausztriában kiszélesítettük tevékenységünket, s barátaink olyan részvételi érdeklődéssel ajándékoztak meg, amire az elmúlt évtizedekben csak kevés példa volt.

A mi problémánk inkább abból adódik, hogy - a természetes jövésmenés miatt -, a Linz-Klagenfurt vonaltól keletre lakó magyar családok közül sokan péntek déltől hétfő reggelig a magyar nyelvterületen tartózkodnak. Ez az utolsó évtizedben megvalósult lehetőség bizonyára jó érzéssel tölti el őket, s nekünk csak arra kell ügyelnünk, hogy nagyrendezvényeink időpontját időben és megfelelő módon tudatosítsuk bennük.

Feleségem Budapesten született svájci állampolgár, Schaffhausen kantonban, határ menti faluban van a család bölcsője. Főleg Baselben nevelkedett, ahol 1955 után többször jártam. Ott tapasztaltam, milyen természetességgel utaznak e város lakói a németországi Lörrachba fogorvoshoz, vagy a franciaországi Mulhouseba olcsóbb húsért. Lassan mifelénk is, Ausztriában, ez a természetes, úgy, mint régen, amikor szüleink kiruccanhattak az Árpád-expresszel Bécsbe egy-egy operaelőadásra.

- Tehát a társaság fennmaradása döntő módon a rendezvények minőségétől függ. Ameddig a hallgatóságot olyan maradandó élményekben tudja részesíteni, mint a színvonalas magyarországi művelődési intézmények, addig természetesen igény lesz a Bornemisza Péter Társaságra is.

- Ez kétségtelen. Mindig is ezt az utat jártuk, miért ne folytatnánk így tovább? A minőség keresése és biztosítása számunkra természetes igyekezet, a múlt kötelez. A jelentkező igény változatlan, ezért a társaság jövője ígéretes.

- Hogyan látja Szépfalusi István az ezredforduló s az utána következő években a Bornemisza Péter Társaság jövőjét, az ausztriai magyarságot megtartó szerepét, feladatait?

- Elsődlegesen a múltból még ránk maradt feladatok elvégzésére gondolok. Ezeknek, feleségemmel együtt, talán nekünk kellene meg felelnünk, miközben a jelen munkavégzését folyamatosan átadjuk munkatársainknak. A stafétabotot, ahogy ezt a képet egyszer éppen
Ön használta, az elkövetkező év nyarán bizonyára elengedem.

Múltból ránk maradt feladatok? A minap lapozgattam vendégkönyvünket, erre a beszélgetésre készülve. Nevekkel szembesültem - Fenyő Miksától Jékely Zoltánon át Püski Sándorig -, olyan személyekkel, akik felkerestek minket, talán Bornemisza Péter Társaságbeli vendégeink voltak, de nem előadóink. Többen vállalták, elfogadták meghívásunkat, mint például Áprily Lajos, de már nem tudtak eljönni.

Vendégkönyveinkben: versek, visszaemlékezések, önarcképek, karikatúrák. Számunkra élő történelem. Tartozékuk a magánkönyvtárunkban lévő dedikációk, a kapott, kézbe vehető emlékdarabok, egyszóval "tárgyaink". Mi lesz, mi legyen a sorsuk?

Aztán ebből a korszakból fennmaradtak feljegyzéseim, valahol ezek is kapcsolódnak a Bornemisza Péter Társasághoz. A romániai utazásaimról teljesen kidolgozott, letisztázott naplóim, valamint a moldvai csángók között tett látogatás fényképanyaga 1970, 1972, 1975, 1990 és 1992 emlékeit idézik.

Nyomon kellene követnünk az ausztriai meghívásokról írott beszámolókat, útirajzokat, összegyűjtve az itt született verseket, novellákat, emlékeket, krokikat. Hirtelenjében az első időkből Farkas Árpádnak a Megyei Tükörben megjelent írása jut eszembe 1969-ből, vagy Majtényi Erik és Szilágyi Domokos, A Volga Nyugaton című írása a Kortársban (1977/12) vagy a bukaresti A Hétben (1977/48. és 51.).

Megemlíthetnénk még azt a nyugat-európai láncot, amelynek révén meghívottjaink, Ausztriát elhagyva, eljutottak Svájcba, Franciaországba, Angliába, a Benelux államokba, Skandináviába és Németországba; hogyan "passzoltuk" őket egymásnak, s közülük bizony a legtöbben Bécset kétszer érintették... Nem csoda, ha ebben az időszakban Zsolt fiam, az egyik, másodnemzedéket megszólaltató szabadegyetemi kerekasztal-beszélgetésen arra a kérdésre, mit is jelent annyi neves magyar író ismerete, tréfásan így nyilatkozott: "Ha megérkeznek, kiköltözhetek a szobámból...". De ezért kapta Szabolcs fiam a bécsi Lycée Francais szóbeli magyar érettségijén a tételt: "Milyennek láttad Pilinszky Jánost, amikor felkeresett titeket?" Számára érdektelen volt a kérdés, mert nem volt személyes emléke Pilinszkyről. Ő Lászlóffy Aladárról tudott volna beszélni, akiről mondani szokta: "Ő az, aki, ha leguggolt a szobánkban a kaput helyettesítő asztal elé, nem lehetett neki gólt rúgni..."
Talán beszélnünk kellene azokról a helyettesítő feladatokról is, amikre mások eddig nem gondoltak. Például a Magyar írószövetség megválasztott új elnökeinek bemutatása a bécsi osztrák irodalmi élet vezető személyiségeinek, nem a "nagy protokoll" szabályai szerint, hanem barátilag, áttekinthető, családias légkörben, ahogyan azt Bécsben tettük Jókai Anna, majd Tornai József megválasztását követően.

A holnapról kérdezett, de bennem a kérdés a mostani feladatokat váltotta ki, hiszen ennek az anyagnak a rendezése, legalább az irodalomtörténet-írás számára, kétségtelenül a mi feladatunk.

Kérem, ne tekintse válaszomat menekülésnek. Semmi okom rá. Nem pesszimizmusból tértem ki előle, realista vagyok, ezért optimista lehetek. Ahogyan ma a Bornemisza Péter Társaság munkaközösségére gondolok, előadásaink közönségére, az életkort is figyelembe véve: biztosnak látszik a nemzedéknyi idő. Hol és mikor adatott ilyen biztonság és bizonyosság?!

S még valamit! Ez a kötet, amelynek megjelenése alkalmából most beszélgetünk, magyar és osztrák állami támogatással jelenik meg. A minket övező kölcsönös bizalom: kötelez!

Bécs, 1994. december 11.

IV.) Fényképtár

Galéria